Aki nem tudja csinálni, az gyűjti. Eddig rendben is van, valamiből meg kell élnie a művésznek is, jöjjenek a szépségbe szerelmes rajongók, adják a pénzt. De mi köze van ehhez a hatalomnak? Nézzük Hitlert a moziban az üres Champs-Élysées végén, és mintha ennek örülne a legjobban. Az ürességnek, hogy a város műtárggyá válik az ő kedvéért. És az utca végén ott az egyik legnagyobb műtárgyraktár, ami most már az övé. Nehéz megmondani, hogy miért van rá szüksége, nem valószínű, hogy titkos estéken kettesben akart volna maradni Georges de La Tourral vagy valamelyik múmiával, de az biztos hogy van valami kapcsolat a hatalmi mánia és a múzeum között. Talán csak az érzés, hogy valamit én adok a népnek. Vagy egy másik érzés: a múlt én vagyok. A múlt az enyém. Hátha akkor a jövő is az enyém.
Nem tudom van-e a filmnek valami speciális magyar tanulsága. Talán annyi, hogy mi lehetünk a nevető harmadikok. Akiknek nincs köze a hatalomhoz, de azért szívesen járnak múzeumba.
